Sziasztok!
Meghoztam az új részt, de ahogyan már említettem, nagyon ritkán fognak sajnos érkezni, különböző okoknál fogva. Nagyon sajnálom, de remélem megértitek. Nem ez a rész lett, az eddigi legjobb, de remélem azért tetszeni fog.
Jó olvasást!:)
Ölel-puszil mindenkit: Astrid H.
A szívem milliónyi darabkára hasadt, végleg. Soha többé senki és semmi sem tudja majd újra összeragasztani. A mellkasomba nyílaló fájdalom szinte már elviselhetetlen érzés volt. Hogy tehette ezt velem? Miért? Ezek a kérdések zakatoltak a fejemben megállás nélkül, miközben rekord gyorsasággal rohantam az erdő felé zuhogó esőben. A lábaim egymás utáni helyezése is nehezen ment, főleg, hogy mindent sár borított. Villám hasított át a tökéletesen fekete égen. Összerezzentem. Kifulladva megálltam, majd körbe néztem. Az erdőben álltam, eléggé messze a falutól. A fák zölden virítottak, ami nem meglepő, hiszen tavasz van. Az eső átbújt leveleiken, így még ezek az óriások sem védtek meg teljesen az elázástól. Leültem egy kőre, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, de nem sikerült. Egyre több boldog pillanatunk ugrott be, ami csak még tovább törte a már így is darabokban lévő szívemet.
- Hallod Írisz, gyere már ide! - ordított utánam.
Megálltam. Mielőtt megfordultam volna, vettem egy nagy levegőt, majd a szemébe néztem.
- Takonypóc - kezdtem higgadtan - mégis miért égettél le az egész falu előtt? Mert ha ez egy április elsejei tréfa, akkor elkéstél, mert június van.
- De nem! Figyelj.....
- Nem, nem, te figyelj! Mit akarsz tőlem? Te Takonypóc Jorgenson, aki egy csettintésre bármelyik lányt a karjaiba röpíthetné. Miért én lettem most a mániád Asztrid után? Hm? Mert ez még viccnek is rossz.
A homlokára csapott, és megforgatta a szemeit.
- Ne végre, hogy csöndbe maradtál, annyit tudsz beszélni. - elmosolyodott. Igen, eléggé nehezen tudom befogni a számat. - Nem égettelek le, mert az igazat mondtam! És miért pont téged? Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy nagyon szeretlek!
Erre lefagytam. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak néztem. A szívem hevesen vert, és boldog voltam. Igen, nagyon boldog. Takonypóc, a falu macsója, a világ legnagyobb egoistája szeret. Tudtam, hogy nem hazudik. Biztosan.
És én akkor tényleg elhittem, hogy igazat mond? Milyen naiv voltam. Átvert, mint mindenki mást. De miért? Ez még mindig nem fér a fejembe! Az eső még jobban rázendített, tovább áztatva Hibbantot. A hangulatomhoz tökéletesen passzolt, így nem bántam. Idegesen a hajamba túrtam, és átkoztam magamat. Nem egyszer vesztünk össze az évek során, de soha nem fajult el ennyire. Mind a ketten rettentően makacsak és önfejűek vagyunk. Egymás párhuzamos nemű hasonmásai. De mégis ilyeneket vágott a fejemhez! Ribanc. Még mindig viszzhangzik ez a szó a fejemben, amit ő mondott. Csak úgy egyszerűen le ribancozott engem! Tudja mikor! Erősen bele ütöttem a kezemet egy kőbe, így fájdalmasan feljajdultam.
- Jól vagy? - futott utánam, miközben a karomat szorítottam. Hátra néztem, és rámutattam az említett területre, és megforgattam a szemeimet. Ezt komolyan kérdezte?
- Hallod Írisz, gyere már ide! - ordított utánam.
Megálltam. Mielőtt megfordultam volna, vettem egy nagy levegőt, majd a szemébe néztem.
- Takonypóc - kezdtem higgadtan - mégis miért égettél le az egész falu előtt? Mert ha ez egy április elsejei tréfa, akkor elkéstél, mert június van.
- De nem! Figyelj.....
- Nem, nem, te figyelj! Mit akarsz tőlem? Te Takonypóc Jorgenson, aki egy csettintésre bármelyik lányt a karjaiba röpíthetné. Miért én lettem most a mániád Asztrid után? Hm? Mert ez még viccnek is rossz.
A homlokára csapott, és megforgatta a szemeit.
- Ne végre, hogy csöndbe maradtál, annyit tudsz beszélni. - elmosolyodott. Igen, eléggé nehezen tudom befogni a számat. - Nem égettelek le, mert az igazat mondtam! És miért pont téged? Nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy nagyon szeretlek!
Erre lefagytam. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak néztem. A szívem hevesen vert, és boldog voltam. Igen, nagyon boldog. Takonypóc, a falu macsója, a világ legnagyobb egoistája szeret. Tudtam, hogy nem hazudik. Biztosan.
És én akkor tényleg elhittem, hogy igazat mond? Milyen naiv voltam. Átvert, mint mindenki mást. De miért? Ez még mindig nem fér a fejembe! Az eső még jobban rázendített, tovább áztatva Hibbantot. A hangulatomhoz tökéletesen passzolt, így nem bántam. Idegesen a hajamba túrtam, és átkoztam magamat. Nem egyszer vesztünk össze az évek során, de soha nem fajult el ennyire. Mind a ketten rettentően makacsak és önfejűek vagyunk. Egymás párhuzamos nemű hasonmásai. De mégis ilyeneket vágott a fejemhez! Ribanc. Még mindig viszzhangzik ez a szó a fejemben, amit ő mondott. Csak úgy egyszerűen le ribancozott engem! Tudja mikor! Erősen bele ütöttem a kezemet egy kőbe, így fájdalmasan feljajdultam.
- Jól vagy? - futott utánam, miközben a karomat szorítottam. Hátra néztem, és rámutattam az említett területre, és megforgattam a szemeimet. Ezt komolyan kérdezte?
- Persze, tökéletesen érzem magam, hiszen csak egy szekercével találtál el! - vigyorogtam erőltetettem. Szerintem leesett neki, mert homlokon csapta magát, és belerúgott egy kőbe.
- Oké, oké felfogtam, de ne rohanj már, hadd segítsek! - kérlelt, és nagyra nyitotta mély kék szemeit. A fenébe, miért csinálja folyton ezt? Sérült kezemet, előre nyújtottam, mire elvigyorodott, és kezelésbe is vette. Mikor a vizet öntötte rá, kicsit felszisszentem, mert csípett. Örültem neki, hogy törődik velem, éreztette, hogy szeret.
Sajnos ez már nagyon régen volt. Ez a két emléket éreztem talán a legfontosabbnak, mind közül. Az eső kezdett elállni, és én is kicsit megnyugodtam. Felálltam, leporoltam a ruháimat, és indultam volna vissza a faluba, de valaki elállta az utamat. Tudtam, hogy nem Takonypóc az, hiszen ő, nem jönne utánam, inkább megvárja, amíg lenyugszom. Felnéztem rá, és elkerekedett szemmel néztem rá. Mióta ide, Hibbantra jöttem, nem is láttam. Rettentően hiányzott. Belevetettem magamat a nyakába, és a megint megindultak a könnyeim. Viszont, most nem a szomorúságtól. Ezek a boldogság könnyei voltak.
