2014. október 29., szerda

Soha nem várt szerelem

A nap fényes gömb ként ragyogott a kéklő égen, bárányfelhők ezrei úszkáltak az égen, néha eltakarva a fénylő gömböt, mely egyre forróbbá varázsolta ezt a csodálatos nyári délutánt. Rettenetes rémek hangos zsivaja követte, amár így is zajos falut. A tenger nyugodt volt, mintha még szundikálna, a hullámok csak néha ringatóztak.  Foltokra lettem figyelmes a végeláthatatlan óceánban, forrkatlanok voltak. Lassan oda sétált mellém, és megölelt. Nagyon furcsa érzést keltett bennem,  hiszen régebben csak barátok voltunk. Nem tudom, hogy jó ötlet volt-e, de tudtam, hogyha vissza akarok fordulni, azt most kell megtennem. De nem akartam. Túlságosan is szeretem, az érintése, a szeme, a nevetése. A nevetése, igen ebbe szerettem először bele, megunhatatlan volt, nem tudtam betelni vele. És bánom-e, hogy mégsem fordulok vissza? Nem, és nem is fogom, soha.



Mindig is volt benne valami,amit imádtam, de a mai napig nem jöttem rá, hogy mi lehet az. A nevetése szép, meg jó meg minden, de ez túl egyértelmű lenne,túlságosan kézzel fogható. Valami egészen más, valami amit csak én látok benne. Lassan vállára hajtottam a fejemet,tovább gondolkodva a válaszon. Felnéztem rá, mintha tőle kérnék megoldást. Lassan kinyitotta szemét, és fürkészni kezdte az enyémet. A pillantása elvarázsolt,mintha nem is lett volna körülöttünk senki, és semmi, csak mi együtt ebben a pillanatban, egy teljesen más világban. Egyre közelebb hajolt hozzám, az ajkaink majdnem össze értek. Boldogság futott át a testemen, mintha nem is a földön lettem volna. Ajkát hozzá érintettek az enyémhez,de olyan óvatosan, mintha egy kis törékeny virágszál lennék. Végig húzta az arcomon a kezét, megborzongtam. Körbe kulcsoltam a nyakán két kezemet, és vissza csókoltam,szelíden, vissza fogottan. Az a pillanat, azok az érintések, és ez csak a miénk volt, olyan dolog, amit soha senki sem vehet el tőlünk. 



Lágy szellő csapta meg az arcomat,amely kibontotta a fonatomat. A hajam lebomlott a vállamra és a hátamra, picit bele Hablaty arcába. Elmosolyodtam, ő vissza mosolygott. Bele túrt a szét bomlott hajamba, miközben egyre közelebb húzott magához, már az ölében ültem. Ilyen boldog még nem voltam, mellette biztonságban éreztem magamat.



Az ég vörösesen izzott,az égbolt kezdte átölteni éjszakai ruháját,és levedlette nappali össze állítását. Még mindig ott ültünk a szirten, és néztünk a semmibe. Egyre hidegebb lett, nagyon fáztak.
-Jól vagy? -kérdezte aggódva.
-Igen csak fázok.
Fel állt,oda sétált Fogatlanhoz,és kivett a táskájából egy pokrócot.
-Te aztán felkészültél.-nevettem ,majd elvettem tőle.
-Ha veled vagyok, akkor nem tudom mire számíthatok, szóval. .-mosolyodott el.
-Ezt vegyem bóknak? -kérdeztem sejtelmesen.
-Akár.
Oldalba vágtam, majd magam köré akartam csavarni a pokrócot,de hirtelen iszonyatos fájdalom hasított bele a kezembe. Felszisszentem .
-A múlt heti seben. -sóhajtott, majd bele bugyolált a takaróba.
-Így már jobb?
-Igen-válaszoltam, majd puszit nyomtam az arcára.
-Érted bármit megtennék. -mosolygott azzal a bugyuta vigyorral,majd megint megcsókolt. Újabb melegség árasztott el, és a karom sem fájt annyira. Szeretem, akarom, megtartom! Ezek a gondolatok keringtek a fejembe,megállás nélkül.
Olyan sok dolga volt a faluban, hiszen segítenie kellett az apjának, nevelnie kellett a sárkányokat, és még annyi minden más, de mégis szakított rám időt,mindig a listája csúcsát uraltam.
-Annyira szeretlek!-mondtam neki.
-Én is,te vagy életem értelme,te világítod meg nekem az ilyen sötét estéket.
A szívem telve volt boldogsággal,mindig tudta, hogy mit kell mondania,egy mosolyért.


Vállára döntöttem a fejemet,miközben,egyre jobban fáztam, már a pokróc alatt. A szám már kék volt, egyre jobban remegtem. Rám nézett smaragd szemével, és meg szólalt. 
-Azt hiszem ideje haza menni, nem akarom,hogy beteg legyél. 
-Nem fázok.-mondtam vacogva, miközben láttam a bűntudatot az arcán. -nem tehetsz róla, hogy hideg van, inkább az én hibám, hogy nem bírom. 
-Ne mondj ilyet!-suttogta, majd erősen magához húzzott.-Te vagy a mindenem, nem bírnám elviselni, ha bármi bajod esne.
-Csak veled akarok lenni,a karjaidban, és azt szeretném, ha soha nem eresztenél el.
Halvány mosoly ült az arcára. Lefeküdtünk a fűbe, magam köré tekertem a pokrocot. ,de ő még át is ölelt két karjával úgy, mintha soha nem ereszteni. Így aludtunk el. Rájöttem, hogy mit látok benne, amit más nem: a jövőt. 



2 megjegyzés: