2015. május 9., szombat

A szívemben élsz tovább

Sziasztok.
Készen lett az új rész, remélem elnyeri a tetszéseteket. Kérlek írjatok hozzászólást, vagy üzenetet a chat-ben. Jó olvasást!

Astrid H.


 - Fuss! Gyorsan, gyerünk! - üvöltötte torka szakadtából, miközben egy újabb rémségnek húzott be. A fejemet ide-oda kapkodva néztem az elém táruló borzalmas látványt. A falu romokban hevert, mindenhonnan lángok csaptak ki. A szemem csípni kezdett a könnyektől, amik lassan folytak le piszkos arcomon. Tudtam mit kéne tennem, de a lában a földbe gyökerezett. Nem voltam képes megmozdulni. Az emberek menekültek a házakból, de sokukat elkapták ezek a szörnyek. Nem mindenki tudott elmenekülni. Erőt vettem magamon, majd egy utolsó pillantást vetettem a bátyámra, és elindultam. Futottam ahogyan csak bírtam, de nem voltam elég gyors. Egy  árkány elállta az utamat, és gonoszan vigyorgott rám. Szájában ocsmány fogak sorakoztak, amikkel kitudja már hány embert marcangolt szét. Sikítottam, de senkit sem érdekelt. Csak a saját bőrüket akarták menteni. Szememmel a bátyámat kerestem, aki éppen felém futott. Mielőtt a fenevad még elkapott volna, rávetette magát, így elterelte a figyelmét. Teljesen lefagytam.
 - Rohanj! - parancsolt rám, miközben a szörny ide-oda csapkodott a farkával, hogy leszedje magáról.  Feleszméltem, aprót biccentettem, majd elrohantam. A szél csípte az arcomat, homályosan láttam már. Az erdő felé vettem az irányt, de még mielőtt beértem volna, vissza néztem. A bátyám a földön feküdt, és körülötte minden véres volt, de a rém már eltűnt. A torkomból állati ordítás szakadt fel, majd összerogytam a földön. Az emlékek bevillantak. Ahogyan együtt játsszunk a réten, és késő este érünk haza, és ezért persze leszidnak minket. Magam előtt látom, hogy átnyúl az asztalon, és elveszi az ebédemet a tányérról. Az arcomba vigyorog, és megpaskolja a fejemet. Ezek egy pillanat alatt törtek össze, és tudtam, soha sem lehet majd megragasztani őket. Kitépték őket belőlem. Soha sem lesz már minden ugyan olyan. Legalábbis Gus nélkül nem. A legrosszabb pedig az, hogy miattam halt meg. Ezt nem fogom megbocsájtani magamnak.

Így tizenegy évvel később vissza gondolva, már egészen máshogy látom. Itt állok pontosan azon a helyen, ahol a bátyámat megölte az a Szörnyen Nagy Rémség. Még ma is rettentően fáj, hogyha rágondolok, és olyankor bevillannak a borzalmas képek. Nem hiszem, hogy valaha teljesen túl tudom tenni rajta magamat, de igyekszem. Akkor hat évesen nem tudtam volna megakadályozni a tragédiát, de talán még ma sem tudnám. Belátom, nem az én hibám volt, hiszen csak rosszkor álltam rossz helyen. Megpróbálok minden napot úgy élni, mintha az lenne az utolsó. Ki kell használni a lehetőségeimet, mert Gus értem halt meg. Be akarom bizonyítani, hogy nem hiába! Közelebb léptem sírjához, és ráhelyeztem a rózsát. Sokszor kijárok hozzá, ha tanácsra, vagy segítségre van szükségem. Itt érzem magam hozzá a legközelebb. Sokáig nem tudtam elfogadni, így hát úgy éltem, mitha köztünk lett volna. Ha valaki a helyére akart ülni, rákiáltottam, hogy " Hé, ne ülj Gus ölébe!" vagy amikor anyám, az eset után egy hónappal rendbe akarta rakni a bátyám szobáját, egyszerűen megkérdeztem tőle: " Megengedte?". Egy idő után megértettem, hogy már nem fog vissza térni, de akkor viszont a depresszió legmélyebb bugyraiba zuhantam. Nem ettem, nem aludtam, de az is ritkaságnak számított, hogyha megszólaltam. A szüleim nem tudtak velem mit kezdeni, csak aggódtak. Egyre vékonyabb lettem, a lábamat már szinte ki sem tettem a házból. Emlékszem még arra a napra, amikor anyám bejött, és ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta: " Elég!" Tudtam, hogy igaza van, de se energiám, se kedvem nem volt változtatni. Hosszú, kínlódásokkal teli napok után rávett, legalább menjek ki, és találkozzak a nem létező barátaimmal. Igen, nem voltak. Mindig is magamnak való voltam, csak a családomra "tartottam igényt" , így nem ismerkedtem velem egykorúakkal. Sokszor megkérdezték tőlem, hogy " Ez így jó neked? Barátok nélkül?". A válaszom pedig mindig igen volt. Megfelelt. Tökéletesen. Azt be kell ismernem, édesanyám megint igazat momdott. Amint kiléptem a biztonságot jelentő házból, valami furcsa érzés fogott el. Egyszerre volt felemelő, és lesujtó. Remek érzés volt újra a friss levegőn lenni. Most nem a dohos szobában ültem, hanem kint a való életben, ami sürög-forog, szinte megállás nélkül. De itt elbizonytalanodtam. Vajon én, hogyan tudnék beilleszkedni. Hiszen nagyjából senkit sem ismerek! A kezdetleges lelkesedésen egy pillanat alatt változott át félelemmé, és szorongássá. Ez egyszerre túl soknak bizonyult. El kellett mennem egy nyugodtabb helyre, ahol gondolkodhattam. Elindultam az erdőbe. Abba, ahova azon az estén is menekültem. Próbáltam kiűzni a fejemből az előtörő gondolatokat, de nem sikerült. Hallottam a hangját, ahogyan a nevemet üvölti. Éreztem a sárkány leheletét, és láttam a bátyámat, amint ráveti magát. Leültem egy köre, a fejemet két kezem közé fogtam. A könnyek lassan folytak le az arcomon, miközben csak annyit éreztem, hogy fáj. Nagyon.  Nem tudom mennyit ülhettem ott, de arra eszméltem fel, hogy valaki áll mellettem. Ráemeltem tekintetemet, és jól szemügyre vettem. Látásból már ismertem, ő volt Hablaty, a főnök fia. Sovány testalkata miatt sokszor csúfolták, de különösebben nem érdekelte. Legalábbis úgy látszott. Zöld pólót viselt, amire rávett egy barna mellényt is. Fekete csizmájával a földet rugdosta, miközben smaragd szemével engem vizslatott.
 - Miért sírsz? - kérdezte néhány percnyi csönd után.
 - Mert hiányzik a bátyám. - szipogtam.
Erre nem mondott semmit, csak leült mellém, és megölelt. Először megilletődtem, hiszen úgy igazán nem is ismer, de utána viszonoztam. Jó érzés volt, hogy valaki meg szeretne nyugtatni, és tudni, nem vagyok egyedül.
 - Jobb már? - nézett rám félénken.
 - Picit. - válaszoltam. Mert tényleg jobb lett.
Azon a délutánon, hét éves koromban, egy igaz barátra találtam Hablaty személyében. Rengeteget segített nekem. Túl jutatott a depresszión, és társaságba vitt. Hálás voltam ezért neki. Bármikor bármi történt, mi kiálltunk egymás mellett, segítettük a másikat. Megosztottuk a fájdalmainkat, és kiderült, egyikünk sem olyan, mint amilyennek látszik. Egyre jobban megismertük, nem csak a másikat, hanem magunkat is. Rávilágított arra, hogy ne másoknak, hanem magamnak feleljek meg. Mindig azt mondta: " Asztrid, a múltat soha ne felejtsd el, hiszen hozzád tartozik. De tanuld meg elfogadni, és hasznosítani a jövőben." A mai napig nem teljesen értem, hogy ezzel mit akart mondani, de idővel majd rájövök. Ebben biztos lehet. Ő az, aki mindig átlátott a maszkomon. Soha nem hitte el, ha hazudtam, vagy mű mosolyt produkáltam. Túl jól ismert, bár ez kölcsönös volt. Nem tudom most hol tartanék, ha nem toppant volna be az életembe. 

Egy kéz szorított a vállamon, mire hátra fordultam. Ott állt, és egy szerény mosoly kíséretében nézett. Felém nyújtotta a kezét, mire megragadtam, és felrántott. Leporoltam a szoknyámat, majd lassan vissza indultunk a falu felé. Hátra pillantottam a bátyám sírjára, tudtam, hogy most is figyel, és vigyázz rám. "Jó legyél hugi!" visszhangoznak a régen hallott szavai a fejemben. Nagyon hiányzik még mindig, de ahogy a régi viking szokás is mondja: Ha Thor elvesz tőlünk valamit, akkor egyben ad is. Lehet, hogy elvesztettem Gust, aki pótolhatatlan az életemben, viszont kaptam egy ugyan olyan fontos személyt. Őt. A legjobb barátomat.

4 megjegyzés:

  1. Fúúú hát ezt úgy olvastam végig, hogy közben kis híján kifojt a szemem - ne érts félre, jó értelemben! Mert már nagyon fáradt vagyok de amikor megláttam, hogy új rész, azt gondoltam "na ezt még muszáj elolvasnom, addig tilos elmenni aludni" XD És igazam lett. Nagyon szépen, választékosan fogalmazol, olyan megható és szomorú hangulatokat teremtettél, hogy öröm volt olvasni! Nagy grat! Csak így tovább :D

    Ui: ha van egy kis időd és kedved, egyszer benézhetsz az én fanfictionos blogomra is :D dragonriderviking.blogspot.com épp most fejeztem be egy történetet, és kezdem a folytatását

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm. Igen, ez elég depresziósra sikeredett, bár volt honnan merítenem. Én ugyan így voltam vele,mert hajnali egykor végeztem vele,mindenképpen be szerettem volna fejezni. Természetesen be fogok nézni a blogodra. :)

      Puszi: Astrid H.

      Törlés
    2. Nem tudom te hogy vagy vele, de nekem mindig este jön az ihlet az íráshoz, úgy 9 után XD Volt rá példa, hogy este 10kor elkezdtem írni, és hajnal 3-ra két fejezettel végeztem :D

      Törlés